I'm an alien, I'm a legal alien...

Túl vagyok egy újabb (reggel ötig túlórás) heten. Rájöttem, hogy az ilyesmit nem szabad átgondolni, de már késő. Egyik reggel (negyed egykor) ráébredtem, hogy ilyenkor egy nap kétszer is a munkahelyen vagyok… brrr… gyorsan el is hessegettem ezt a sötét gondolatot. Végre vége a hétnek és frissen, fitten, fiatalosan kezdhetek a pihentető vasárnap után egy újabb „bizi” hétfőnek!

Erről jut eszembe. Még a múlt hétvégén a szobánk is felfrissült. Ugyanis kifestettük. Szép fehérre egy délután alatt. És még a festékszagot is megúsztuk a vizes bázisú festék miatt… Persze a gyorsasághoz hozzátartozik az is, hogy olykor jól jön, ha a szobatársad 190cm feletti termettel rendelkezik. A lényeg, hogy kész van. Az is igaz, hogy most olyan fehérség van mindenütt, hogy kicsit emlékeztet az orvosi rendelőkre. Csak nincs az sterilillat. Szerintem mindenki tudja, hogy mire gondolok. Valamelyik nap, amikor hazafelé tartottam a nyomdából, a buszon mellettem ülő lédinek volt ilyen illata. Akkor is egyből beugrott a rendelő. A legjobban arra a barna sebtapasz ragasztószalagra és a fehér gézre emlékeztetett. Annak van ez a sterilszaga.

Ismét lehet bólogatni, Richárdnak túl sok ideje van gondolkodni. Meglehet… de nem ússzátok meg, mert bizony a rendelő illata is eszembe jutatott egy csomó dolgot. Össze is tudom foglalni! Egy dalban! Igen! …

Na jó, nem kell megijedni, nem én fogok énekelni. Inkább megkerestem egyik kedvenc gyermekkori dalom a jutubon.

És amikor én még kissrác voltam, bizony nem egyedül üldögéltem az orvosi rendelőben hol kapcsozásra, hol varrásra vagy varratszedésre várva. Édesanyám ölében. Lehet, hogy ezt is csak én figyeltem meg, de a fejemet ráhajtva teljesen más hangja volt, ahogy a váróteremben lévőkkel beszélgetett. Sokkal mélyebb és rezgőbb volt. Akkor gondoltam rá először, hogy lehet, hogy belülről mindenki ilyen másmilyennek hallja a saját hangját. Aztán otthon bátyám és egy HITACHI magnó segítségével erről meg is győződtünk. Igaz egy két „értéktelen” műsoros kazetta bánta. Ehh-ehh…

Most mindenki készítse oda a lavórt a gép alá, nyál következik… vagy ugorjon a kommentezéshez… bár ezt egyre kevesebben teszik… no mindegy…

A rendelőkről, kissrác koromról és még mondjuk még a mai vasárnapról is eszembe jutott még valami. Mégpedig, hogy anyák napja van! Mármint idekint! Anyám nélkül ugyanis most nem lehetnék itt. Ez sokféleképpen igaz, ám még azokon túl is van egy.

Szólítalak tehát Anyám, legyen áldott e nap neked, AZ ANYÁNAK! Persze nálunk (otthon) majd májusban lesz, de így legalább idén duplán jár...

És még egy köszöntő is dukál:

Erre is találtam egy nagyon találó dalt. Talán ez az, ami a legjobban igaz az édesanyákra, a szívüket osztják szét…

Az elejére pár mondat elég is lesz, hogy az előző postban felvetődött kérdéseket megválaszoljam.

Tehát a költözés rendben (pár kör teli bőrönd – üres bőrönd játék után) lezajlott. Hát igen, ahogyan az, az életben lenni szokott, a vak nem lát meg semmit. Az eredmény, egy új cím.

46 Fairfax Road
Hornsey
London
N8 0NG

Képem eddig csak az utcáról van. Röviden annyit a helyről, hogy még egy kicsit északabbra van London központjától, ez már sűrűn Magyarok lakta hely. Minden üzlet és szolgáltatás itt is fellelhető. A szobát sem ügynökségtől, hanem egy magyar sráctól béreljük. Ha valakit valami furcsa okból érdekel eme városrész hivatalos oldala is, annak íme, Haringey.

Igen, a Netet bekötötték hétfőn. A router csak kedden érkezett, viszont egészen tegnapig nem volt bennem erő (a sok munka miatt :) ) annak beüzemeléséhez. Aztán péntek este magam mellé készítettem egy doboz sört, hogy már nyitom is, amint minden működik. Hihetetlen csata volt egy kábelmodem, egy router, egy (magyar) XP és egy (angol) Vista össze-barátkoztatása. Ja és persze nem árt, ha megy Wi-Fin is. :) Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy több részlet ismertetésével a következő mondatokban, a közönség jelentős hányadát veszíteném el… úgyhogy, erről ennyit. Sikerült, így két hétre húzódva ugyan, de újabb bejegyzéssel bővülhet a blog.

És ezúton is bocsi Balázs, hogy nem tudtam reagálni a megkeresésekre.

Mondhatnánk, hogy a kényelmetlenségek elmúltak, s most már csak fel kell hívnom Smiley barátunkat és minden szép és sörillatú. De akkor miről írnék ugye? Ennyivel itt nem ússza meg az ember. Cirka egy hete elég rendesen fáj a fogam. Nos, ez már önmagában is kellemetlen (ahogy eddig utána jártam), de az árak rá tudnak verni erre is. Már megint lesz valami, ami üríti a kasszát… na mindegy!

Az IT-s melóról pedig megfogadtam, hogy addig nem írok semmit, amíg nem munkatapasztalatokról szólna.

A kombinálásokat megelőzvén (mert úgy néz ki ez nálunk családi vonás) pedig elmondanám, hogy igen, én idekint BOLDOGulok. Azt írom, amit gondolok. Ha mégis mögöttes tartalmat szánok a soroknak, akkor azt is odaírom, biztos, ami hótziher…

Persze ezen a héten is elgondolkodtam valamin. Most viszont nem egy szón, inkább egy mondaton, és ami mögötte van vagy lehet. Az egyik munkatársammal beszélgettem. Ő egy szlovákiai magyar… vagy mégsem? Na igen, mert ma már ez sem egyértelmű. Ahogyan ő fejezte ki magát: „Apám magyar”. Ehhez hozzátartozik az is, hogy teljesen szlovák nyelvű oktatási rendszerben vett részt. Így magyarul csak beszélni tud, írni nem. Ennek ellenére is tényleg csak azon múlik, hogy hogyan mondod nem? Apám magyar – vagy – Anyám szlovák. Nekem talán közelibb a jelenség idekint, mivel nap, mint nap azzal szembesülök, hogy mennyire semmi különbség nincs köztünk. A köztünk-et a Szlovák, Magyar és Lengyel nemzetiségűekre értem. Tényleg nem tudnám megmondani, hogy melyikünk honnan jött, illetve mindegyikre simán rávágnám, hogy Magyar. És ezt nem csak (bár legfőképp igen) a külsőségekre értem. Számomra itt vált egyértelművé, hogy ugyanúgy gondolkodnak, ugyanazok a vágyaik, céljaik, gondjaik és hétköznapjaik, mint nekünk. Ha nem idegen nyelven mondanák amit, azt se tudnám megmondani, hogy a három ország közül épp melyikben vagyok. És az egészből a lényeg (persze lehet, hogy csak számomra), hogy mindenfajta ellentét szándékosan és érdekből fenntartott népeink között. Jó elismerem, nem lehet mindent csak „rájuk”, ezek fenntartóira fogni, mert a másik (legalább ilyen erős) forrása ezeknek még az előítélet. Ez is egy jó szó, de ezt az elemzési lehetőséget meghagynám másnak. Amivel nem is olyan könnyű szembenézni, hogy (tapasztalataim szerint) ebből bizony - az előítéletekből – nekünk van a legtöbb. Sajnos!

Mindegy is. Az a fontos, hogy úgy érzem, londoni kalandozásaim egy újabb hasznot hajtottak számomra. Kicsivel több, mint fél év után már nem csak mondani tudom, hanem valóban előítélet nélkül tudok viszonyulni bárkihez. Na jó, majdnem bárkihez… :)

Valahol itt kezdődne egy nem csak gazdasági unió…